Az ejtőernyős sport viszonylag fiatal, azonban a technika kialakulását követve mégis nagy múltra visszatekintő története van.
Az 1953-ban kiadott magyar szabvány azt irt a az ejtőernyőről, hogy az “egy olyan légellenállást létrehozó szerkezet, mely az eső test sebességét csökkenti”. Nos ez a légellenállást létrehozó szerkezet őse személyek által alkalmazva – régi kínai levéltári okmányok szerint – Kínában 1306-ban Fo-Kien császár koronázási ünnepségén mutatkozott be először. Az ugrók bambusz rudakra feszített borkupolával és kezükre erősített kötelekkel tornyokból és magas fákról hajtottak végre ugrásokat. A fentiekhez hasonló leírások maradtak fenn Indiából is…
1500-as évek körül Olaszországban Leonardo da Vinci “A madarak repülésének kódexe” című munkájában már nemcsak vázlatrajzokat készített az ejtőernyőről, hanem kifejtette a szerkezet helyes működés módját is. Leonardo da Vinci által tervezett ejtőernyő kupola felülete 62 m2 volt, ami lehetővé teszi egy ember biztonságos földetérését. A tervének gyakorlati megvalósulása nem ismeretes.
Az 1617. évben Olaszországban kiadásra került a Velencében megtelepedett, magyarországi születésű Fausto Veranzio “Repülő Ember” című munkája. Az ejtőernyő tervét Leonardo da Vincihez azonos módon indokolta. Vázlataiban az ugrás végrehajtásáról gyakorlati példát ábrázol.
Fausto Veranzio után több gyakorlati kísérletet jegyeztek fel az ejtőernyő alkalmazásba vételét illetően. A kísérletek viszonylag alacsony magasságból történtek, ahol az eső test sebessége felgyorsulni nem tudott, következésképpen a kupola felület által stabilizált függőleges esések nem életmentésnek, hanem csupán látványos akrobatikus ugrásoknak feleltek meg. Az ejtőernyő fejlődésében jelentős állomásnak az tekinthető, amikor ember olyan magasságból ereszkedett földre, ahonnan leugorva egyébként minden bizonyossággal szörnyethalt volna. Az első ilyen feljegyzés 1767-bol származik.
Egy Vicent Lavini nevű (francia) személy egy bűncselekményért a miolansi erődítmény tornyába volt elzárva és sejtette, hogy halálra ítélik, ezért elhatározta, hogy megszökik.
Titokban ruhadarabokból és vászonból ejtőernyőt készített, és vele a torony alatt levő mély patakba ugrott. Az ugrás sikerült, és a halálbüntetést is elkerülte, mert bírái – a bátor és találékony cselekedetére való tekintettel- enyhébb büntetést mértek rá.
Az ejtőernyő kísérletek Vicent Lavini ugrása után ismét megsokasodtak, és rendszerint tévútra vezettek. Például Foutaine párizsi tanár repülőköpenyt szerkesztett, és 1777-ben Jan Dume halálraítélt gyilkossal kipróbáltatott. Az elítélt repülő köpenyét légzsákszerű lebernyegekből varrták össze, amely az esési sebesség növekedésére szétterült, fékező hatást eredményezett, és ezáltal az ugró életben maradt.
A XVIII. században sok bátor kísérletező szenzációs ugrása járt sikerrel, de többségében sikertelenül. Az emberiség régi álmát a levegő meghódítását, tehát az ejtőernyő már jóval korábban, a repülő szerkezetek feltalálása előtt lehetővé tette. Az ejtőernyő fejlődésének további nagy lendületet a léghajózás feltalálása adott. A léghajózás megjelenésével az ejtőernyő tökéletesítése gyakorlati értelmet kapott: a léghajós veszélyesetén való megmentését.
1777-ben az első léghajó felemelkedése előtt Joseph Montgolfier, a híres testvérpár egyike végzett ejtőernyős ugró kísérletet. Majd kortársa Sébastien Lenormand 1783-ban maga építette ejtőernyő segítségével a 40 m magas montpellieri obszervatórium tetejéről ugrott le. Az ugrás sikeres volt, de Lenormaind valószínűleg belső vérzés következtében rövidesen meghalt. S. Lenarmand ejtőernyőjének átmérője 4,5 méter, kupola magassága 2 m, felületének nagysága pedig 16 m2 volt. A kupola vászon anyagból készült, melyre tömítésként papírt ragasztottak. A kipárnázott faülést 32 kenderzsinórból összesodort tartókötélre függesztette föl.
Lenormand nevezte el az ejtőernyőt a nemzetközileg ma is használatos “Parachute”-nak, ami kb. annyit jelent, mint “esés elleni”.
A léggömbről való ejtőernyős ugrás a kudarcok ellenére mind közelebb került a megvalósuláshoz. Francois Blanchard, akinek nevéhez fűződik, hogy léggömbbel elsőként repülte át a La Manche-csatornát, megszerkesztette az első merevítés nélküli ejtőernyőt. Az ejtőernyője a léggömb szövetéhez volt hozzáerősítve, zsinórzata pedig a gondolába volt bevezetve. A zsinórok végei egy nagy hurkot alkottak. Ezt követte Blanchard magára. Az egykori leírások arról nem emlékeznek meg, hogy Blanchard ejtőernyőjét kipróbálta volna.
A XVIII. század vége felé a léggömb felbocsátásának látványa a fizető nézőközönség körében már elveszítette vonzerejét, ezért egyszerű ejtőernyőkkel az érdekesség növelésére a léghajósok állatokat dobáltak le, majd sor került az akrobaták ugrásaira.
Az első keret nélküli ejtőernyő szerkezetet André Jaques Garnerin használta. Garnerin az első ejtőernyős ugrását megelőzően, mint osztrák hadifogoly, Buda várában volt elzárva. Az ejtőernyővel való menekülés, vagyis az ejtőernyős ugrás gondolata, Lavini nyomán innen származott. Ágyneműkből titokban egy kezdetleges ejtőernyőt készített, de szerencsétlenségére, a tervezett szökést megelőző éjszaka egy cellatársa megőrült és fellármázta az őrséget. Garnerin lelepleződött, és az ejtőernyő készítése miatt majdnem életével fizetett. Garnerin őrzői előtt azzal vágta ki magát, hogy csupán unalmában szerkesztett ejtőernyőjével tárgyakat akart ledobálni. Hogy ez nem így volt, azt bizonyítja az 1797. október hó 22-én végrehajtott első ejtőernyős ugrása.
Garnerin szabad léggömbből 700 m magasságból kiugrott, majd erősen lengő kupolával sikeresen földet ért. Lalande, a híres csillagász, aki végignézte Garnerin ugrását, olyan ötlettel segítette az ejtőernyő fejlődését, hogy javasolta a kupola közepén nyílás alkalmazását a lengés megszüntetésére. Garnerin a tanácsot megfogadta, és ejtőernyőjével több mint hatvan sikeres ugrást végzett.
Garnerin fokozatosan tökéletesedő ejtőernyője az utolsó ugrás oknál már megközelítette a mai ejtőernyők alakját, csupán becsomagolni nem lehetett, mert szabadon függött kifüggesztve a léggömb oldalán.
Garnerin leánya, Elisabe1h Garnerin volt az első nő, aki ejtőernyővel ugrásokat végrehajtott.
Garnerin ugrását követő évtizedekben az ejtőernyőt tökéletesítették, azonban mint mentőberendezés mégsem vívott ki magának népszerűséget, mert a léggömb-tervezők olyan konstrukciókat alkalmaztak, ahol a gázveszteség következtében maga a ballonburkolat alakult át ejtőernyő-kupolává.
A XIX. században ejtőernyős ugrást lényegében csak mutatványként végeztek. A számtalan sikeres ugrás a rendszer biztonságát mutatta.
Az egy-két halálos szerencsétlenség a túlzott nyereségvágy, vagy a természet törvényeinek figyelmenkívül hagyása miatt volt. Jellegzetes példa volt erre az angol Robert Cocking katasztrófája. Cockingnak nem volt vagyona, ezért szerződést kötött egy londoni étterem tulajdonosaival, hogy az ejtőernyője előállítási költségeiért ott, és annyiszor fog ugrást végrehajtani, amennyiszer azok kívánják.
Cocking egy fordított kúp alakú ejtőernyőt szerkesztett. Az ernyő V-alakú kiképzésével azt a célt akarta elérni, hogy mindenféle oldalirányú lengést kiküszöböljön. Az ejtőernyő belsejében elhelyezett faváz a levegő erejének felfogására és a szerkezet összecsukódásának megakadályozására szolgált volna.
Sajnos nem így történt. Cocking 1837. július 24-én Green és Spencer léghajósokkal 1500 m magasra felemelkedett, majd az elkapcsolást követően néhány méternyi szabadesés után a gyengének bizonyult faváz összecsapódott és Cocking lezuhant.
Az ejtőernyős akrobaták közül konstrukcionálisan újat Charles Leroux hozott. Ö az ejtőernyő kupoláját könnyu selyemből úgy szerkesztette meg, hogy a belépőélnél egy zsinórt körbe vezetett úgy, hogy annak végei a kezével elérhetők legyenek.
A kupola belépőnél körbevezetett zsinór meghúzásával a kupola átmérőjének csökkenését eredményezte, és így a zuhanási sebességet önmaga szabályozhatta. Leroux több mint 500 sikeres ejtőernyős ugrást végzett ejtőernyőjével, de őt is utolérte az akrobaták végzete. Egyik ejtőernyős ugrása alkalmával a már nyitott ejtőernyőjével az erős szél egy tengerparti sziklának sodorta, és olyan erősen oda ütötte, hogy szörnyethalt.
Az ejtőernyő mentőeszközzé fejlesztését Baldwin angol, Latteman és Kiithe Paulus német léghajósoknak úgy sikerült megoldani, hogy az ejtőernyőt nem nyitott állapotban szerelték fel a ballon oldalára, hanem egy automatikusan nyíló kis csomaggá göngyölték össze.
A XX. század elején az első világháborúban, amikor a léggömböket tüzérségi megfigyelés céljából nagy számban alkalmazták, sok személy életét mentették meg ezek a léggömb ejtőernyők. A ballon ugrásokból adódó szerencsétlenségek nem konstrukciós hiba miatt, hanem nagyrészt az ejtőernyő ballonnal való együttes elégéséből származtak.
A levegő repülőgépekkel való meghódításának kezdetén az ejtőernyőről, mint mentőeszközről a pilóták és a konstruktőrök teljesen megfeledkeztek. Az addig ismeretes ejtőernyők nagy súlya (30-35 kg), valamint a nyitott állapotban való felszerelés az alkalmazás lehetőségét kizárta. Egy olyan ejtőernyőt kellett szerkeszteni, amely az új alkalmazási igényeknek megfelelt.
Az új feltaláló ezúttal Gleb Jevgenyevics Kotyelnyikov orosz ember volt. Kotyelnyikovot egy tragikus szerencsétlenség ösztönözte arra, hogy ejtőernyőt szerkesszen. Szemtanúja volt annak az esetnek, amikor 1910-ben Macijevics pilóta nagy magasságból kiesett a repülőgépéből és szörnyethalt. A tragédia körülményein gondolkozva támadt az az ötlete, hogy olyan ejtőernyőt kell szerkeszteni, amelyet a pilóta állandóan magán hordhat, és amelyet tetszés szerint, automatikusan és kézierővel is kinyithat.
Az automatikus nyitást az ugrás után a repülőgépre erősített kioldókötél végzi, a kézi nyitást a kioldó fogantyú segítségével – a kívánt magasságban szabadesés közben – a pilóta maga hajtja végre.
Kotyelnyikov először modellt szerkesztett. A modellnél az ejtőernyőt egy bábu bádogsisakjában helyezte el, úgy, hogy azt spirálrugóval kiugrathassa onnan. A modellel végzett sikeres kísérletek után szerkesztette meg 1911-ben RK-1. (Ruszkij Kotyelnyikov 1. jelű) ejtőernyőjét, amely lényeges vonásaiban megfelel a mai konstrukcióknak. A kupola sávokból készült, benne átfutó zsinórzattal. A zsinórok végei két tartó hevederben végződtek.
A konstrukció lényege, hogy a kupolát egy hátra csatlakoztatható zárt bádogedénybe csomagolták, melynek alján spirálrugók vannak. Ha a pilóta működtetni kívánta ejtőernyőjét, egy zsinórt kellett meghúzni, melynek hatására bádogedény fedele kinyílt és az ejtőernyő-kupolát a rugók az edényből kilökték.
Kotyelnyikov, hogy az RK-1. elkészítéséhez szükséges pénzt előteremtése szabadalmi jogait kénytelen volt egy tőkésnek átengedni.
Az RK-1. minden kísérletnél sikeresen működött, de a cári szerveket a kitűnő mentőszerkezet egyáltalán nem érdekelte, sőt az első világháború kezdetén az orosz légierő parancsnoka Alexandr Mihajlovics nagyherceg az alábbi véleményét nyilvánította: “Az ejtőernyő a repülés szempontjából általánosságba véve káros, mert arra csábítja a pilótát, hogy az ellenség részéről fenyegető legcsekélyebb veszély esetén e szerkezet segítségével önmagát megmentse, a repülőgépet viszont a pusztulásnak dobja oda”.
Az RK-1. ejtőernyő alkalmazását Oroszországban az 1. világháború végén az ismétlődő követelések nyomán Kotyelnyikov RK-2 típusú ejtőernyőjével oldották meg. Kotyelnyikov 1923-ban már szövetből készült tartályt alkalmazott.
Az első világháborúra való készülődés és a háború alatt több országban párhuzamos kísérletezés folyt, a megfelelő mentőejtőernyő kialakítására.
Jelentős ezek közül az amerikai lrvin ejtőernyő, amely csak kézi nyitást tett lehetővé. Ezzel az ejtőernyővel hajtotta végre az első sikeres ugrását repülőgépből Albert Berry pilóta 1912. évben. (Az RK-1-gyel személy először 1915. évben ugrott.)
Heinecke német mérnök 1917. május hó 1-én önmaga próbálta ki szerkezetét, amelynek újszerűsége a kettős zsákrendszerben volt. Az ejtőernyő-kupola a belsőzsákban került elhelyezésre. A külsőzsák feladata – melyen a hevederek voltak – belsőzsák védelme lett.
Az első magyar pilóta, aki az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében végzett katonai jellegű repülést 1919 augusztusában az olaszországi Piave fölött a “napokkal, előbb” rendszeresített Heinecke “ülőpárna” elnevezésű ejtőernyővel menekült meg az égő, zuhanó repülőgépéből és ért szerencsésen földre.
A továbbiakban ejtőernyős ugrás 1936-ban a Mátyásföldi repülőnapon Kovács repülő főhadnagy részéről volt látható. Majd az első magyar női ejtőernyős, Medveczki Bella ápolónő, 1937-ben, a Nemzetközi Légi Mentésügyi Bizottság első tanácskozása alkalmával hajtott végre bemutató jellegű ejtőernyős ugrást.
Az első magyar katonai ejtőernyős csoport 1938-ban Bertalan Árpád őrnagy parancsnoksága alatt alakult meg Szombathelyen. 1939-ben készült az első magyar ejtőernyő, melyet Hess Ákos magyar mérnök szerkesztett. A típus “2-es gyakorló ejtőernyő” elnevezést viselte.
A második világháborút követően a további ejtőernyő tökéletesedés és biztonság növelése után az ejtőernyőzés a pilótamentés és a katonai alkalmazáson túlmenően közkedvelt sporttá vált.
A hazai sportejtőernyőzés alapjainak lerakása 1948. évben az Országos Magyar Repülő Egyesületben kezdődött.
Napjainkban az ejtőernyős sport alapjainak elsajátítását már nem csak a Magyar Honvédelmi Szövetség területi klubjaiban lehet végezni. A versenysport irányítója a Magyar Repülő Szövetség.
A Nemzetközi Sportejtőernyőzést összefogó és sportszakmailag irányító szerv a FAI (Fédération Aéronautique Internationale).
Az első magyar ejtőernyős bajnokságot 1953. évben rendezték meg a dunakeszi-i repülőtéren. Az első ejtőernyős világbajnokság 1951-ben a jugoszláviai Bled repülőtéren került lebonyolításra.